A bent őrzött meleg

A fémes csikorgás lassan elült a C-szektor fojtogató félhomályában, de a zsilip bezáródása utáni csend nehezebb volt, mint maga a büntetés. Teréz szorosan magához ölelte a karját, térdei aprót remegtek a pedálok felett.
– Elviszik... mindet elviszik, aki megszólal – suttogta fojtottan Teréz, szemeit a nyirkos padlóra szegezve. – Nincs már választásunk. Csak a ritmus van.
János gépiesen hajtotta tovább a dinamót, de pillantása Alindát kereste. A lány a fülke sarkában guggolt a nagymamája mellett, ujjaival a hideg vaslemezt piszkálva.
– Nagyi... mitől ember még az ember itt? – kérdezte Alinda olyan halkan, hogy a gépzajban csak az asszony hallhatta. – Ha csak energiát termelünk a hálózatnak, mint egy-egy élőlénynek álcázott alkatrész, akkor mi a különbség köztünk és az Őrszemek fémtestei között?
A nagymama gyengéden simogatta meg a lány vékony vállát.
– Attól, kicsim, amit bent őrzöl. A gondolatoktól, amiket nem tudnak kiolvasni a terminálok. És a vágyaktól.
Alinda elpirult, s a sötét folyosó vége felé pillantott, ahol az új lakó, L656 fülkéje derengett a halvány fényben.
– L656... ő másképp néz rájuk – suttogta Alinda, felidézve a férfi tartását. – Nem fél úgy, mint mi. Ha ránézek, úgy érzem, még van világ a falakon túl.
– Hallgass, Alinda! – ijedt meg a nagymama, bár a szeme megpuhult. – A Kolónián a tiltott érzelem veszélyesebb a szabotázsnál. Ha megtudják, mit érzel L656 iránt, te is a gépterembe kerülsz.
János meghallotta a fojtott szavakat, s a pedálok lassan, szaggatottan fordultak át a talpa alatt.