Zseblámpa a sötétben

A lépcsőforduló fojtogató félhomályában Székely Ricsi megtorpant. A csomagtartó-kereskedő tenyere izzadt a vaskorlát gombján; a hatósági ellenőrzés emlegetése minden magabiztosságát kiszívta a lábából. Épp visszahúzódott volna a szuterén sötétjébe, amikor a szomszédos ajtó rézkilincse élesen megkattant.
Vincze Erzsi néni lépett ki a folyosóra, mint egy megtestesült árnyék. Kezében ócska zseblámpa villant, de nem felfelé világított vele, hanem egyenesen Ricsi megrémült arcába. Az öregasszony szemeiben csillogó hideg kíváncsiság azonnal jelezte: a bérházban semmi sem marad titokban.
„Ne sündörögjön már úgy, mint egy besurranó, Ricsikém” – suttogta Erzsi néni, s hangjában nem harag, hanem baljós jóindulat bújt meg. Úgy lépett közelebb, hogy otthonkája halkan súrolta a mészporos falat. „Inkább azon gondolkodjon, mit keresett a ház előtt az a sötétített üvegű autó húsz perccel ezelőtt. Mert Fekete úr már a feljelentést fogalmazza a negyediken, a hatóságot meg nem a maga áruja miatt értesítették...”
Ricsi torka kiszáradt, a szomszédos sarokban lapuló Nóra pedig mozdulatlanná dermedt, szorosan magához ölelve a táskáját. Erzsi néni egyetlen éles pillantással hallgattatta el Bordás professzor fentről kiszűrődő morgását a váltóáramról, majd sokatmondóan közelebb hajolt Ricsihez.
„Balog ügyvéd úr sem az áramszünet miatt ideges” – tette hozzá az öregasszony halk, éles hangon, miközben a tekintete a zárt rendelőajtóra tévedt. „Hanem mert a tegnap esti barna borítékot valaki kiemelte a postaládájából.”