Zoltán menekülése

Bálint ösztönösen lépett egyet Zoltán felé, a tekintetük összeakadt. A légiós bajtárs fagyott arcán megfutott egy árnyék, mintha Bálint felismerése is újabb terhet rakott volna rá. Bálint lehalkította a hangját, hogy ne keltsen feltűnést a Miri Csemege zsúfolt bejáratában. „Zoltán, tegnap este… láttál valamit?” – kérdezte, a szavakban ott lüktetett a Vászoly utcai titkok súlya.
Zoltán mereven állt, tekintete Ida kétségbeesett arcára siklott, majd vissza Bálintra. A szája sarkában rándult egyet. „Én… én semmit. Csak egy kávét jöttem venni, mint mindig.” – szaggatottan jöttek a szavak, de az elkerülő tekintete és a testtartása elárulta. A félelem tapintható volt körülötte, nemcsak Miri miatt, hanem egy mélyebben gyökerező szorongás is vibrált benne.
Ida hangja eközben egyre hisztérikusabbá vált, a bolt bejáratánál gyülekező lakók közül többen már a telefont nyomogatták. Karesz, a hangos zenész, a sarokból morogva figyelte az eseményeket, mellette Szabó Gábor is idegesen rángatta az ingét. Székely Ricsi, aki a pultnál rejtőzött, már rég nem a kávé árát ecsetelte, hanem reszkető kézzel törölgette a pultot, mintha a ráragadt piszkot akarná eltüntetni az arcáról.
Bálint nem engedte el Zoltán tekintetét. „Zoltán, Miri eltűnt. Tudom, hogy tudsz valamit. A tegnap este nem volt… egyszerű.” – A „tegnap esti titok” újra aktiválódott Bálint fejében, egy elfeledett, de most égetően fontos puzzle darabként.
Zoltán hirtelen eltolta magát a pulttól, mintha egy láthatatlan erő taszította volna. „Hagyj békén! Én nem tudok semmit! Nem az én dolgom!” – kiáltotta, hangja feszülten, szinte agresszívan csengett. A lépcsőház felé vette az irányt, de mielőtt teljesen eltűnt volna, egy utolsó pillantást vetett Bálintra. Egy pillanatra mintha segítséget kért volna, vagy figyelmeztetett. Aztán eltűnt az első emeleti folyosón, és a levegőben csak a súlyos, kimondatlan szavak maradtak.