Zárt ajtók a pihenőben

Dániel alig kilenc perccel a számláló lejárta előtt óvatosan kioldotta a hevederzárat. Zsebébe csúsztatta a hálózati kártyát, majd kisurrant a másodiki lakásból. Abban reménykedett, hogy a félhomályos lépcsőházban észrevétlenül lejuthat a földszinti elosztóteremig, ahonnan még leállíthatta az adatszivárgást.
A korlát mellett lapulva indult meg lefelé, ám az első pihenőnél a fal árnyékából előlépett Vincze Erzsébet. Az idős asszony karba tett kézzel méregette a lihegő férfit, mintha csak rá várt volna.
– Hová ilyen sietősen, Dániel? – kérdezte Erzsi néni halk, kimért hangon. – Ha a lenti kapcsolószekrényhez igyekszik, teljesen fölösleges. Fekete úr alig negyedórája zárat cseréltetett rajta Dr. Baloggal. Állítólag valaki engedély nélkül rácsatlakozott a ház szerverére, és a doktor úr elvitte a mesterkulcsot.
Dániel torka kiszáradt, keze görcsösen szorult a zsebében. Az idő visszatarthatatlanul ketyegett.
– A kulcsot levitték Dr. Szabó rendelőjébe – tette hozzá az öregasszony, és egy lépéssel közelebb hajolt. – A doktor úr tegnap óta nagyon előzékeny Balog ügyvéd úrral... Bálint szerint még a tegnap esti elszámolási papírokat is leadta neki. Jobb, ha vigyáz, odalent most minden szempár a kapualjat figyeli.
A nő látszólag ártatlan pletykája pontosan megmutatta a csapda újabb reteszét: a terminál elérhetetlen, a kulcs pedig a zsaroló befolyása alatt álló orvosnál van. Dániel szeme előtt feltűnt a visszaszámláló égető képe: már csak hat perce maradt.