Visszhang a zárt ajtó mögött

Dániel a sötét előszobában állt, a bejárati ajtó hideg lemezének támasztva a homlokát. A lépcsőházból még elhallatszottak Balog ügyvéd eltávolodó, kopogós léptei, de Dániel figyelmét egy hirtelen felvillanó fény vonta magára. A markában tartott telefon kijelzője némán életre kelt, és a zöldes derengés élesen megvilágította izzadt arcélét.
Az értesítés rövid volt, csupán néhány szó, mégis úgy ütött gyomron, mintha a falak dőltek volna rá. A tegnap éjszakai döntése – az a kétségbeesett lépés, amiről azt hitte, a homály és a magány végleg elfedte – feketén-fehéren ott állt a képernyőn: „Tudom, mit tettél tegnap kilenckor. Ha nem vonod vissza, a közös képviselő reggelre megtudja.”
A férfi ujjai megremegtek, kényszeresen próbálta visszagörgetni a beállításokat, de a feladó azonosítója rejtve maradt. Végigsimított a nyirkos tarkóján. Vajon valaki meglátta a folyosón, amikor a dobozt mozdította? Vagy a ház belső hálózatán hagyott digitális nyomot?
Lentől, a földszinti udvar felől Tormai főtörzs öblös, hivataloskodó hangja szűrődött fel: a rendőr erélyes fellépéssel próbálta igazoltatni a kapualjban morajló lakókat, hogy tisztázza magát az Erzsi néni által terjesztett pletykák alól. Dániel azonban meg sem hallotta a lenti csatározást. Neki csak a saját ajtaja előtt elhaladó léptek számítottak.
A szomszédos korlátról halk zárkattanás hallatszott. Várkonyi Gábor lépett ki a résnyire nyitott ajtaja mögül, s a félhomályban szinte mozdulatlanul figyelte Dániel ajtaját, kaján mosollyal élvezve a folyosón vibráló, láthatatlan terrort.