Vibráló fények a kapualjban

Dániel megragadta a korlátot, a hideg vas éle a tenyerébe vágott. Nyelni próbált, de a torka teljesen kiszáradt, ahogy Fekete Zoltán kimért léptekkel elindult felé a lépcsőn, ujján a piros filc friss nyomával.
– Nem én voltam – préselte ki magából Dániel, hangja bizonytalanul visszhangzott a fordulóban. – Fogalmam sincs, ki tette.
Mielőtt Fekete válaszolhatott volna, a lépcsőházi lámpák élesen vibrálni kezdtek. A falakból mély, morajló zúgás csapott fel: Bendi bányászgépei és a folyosói hálózat krónikus túlterhelése miatt a feszültség ingadozni kezdett, sárgás, villódzó sávokat vonva a vakolatra.
– Megint ez az elviselhetetlen túlterhelés! – horkant fel Fekete, és egy pillanatra elfordította a tekintetét Dánielről, hogy a mennyezeti lámpatestre meredjen.
A szuterén lépcsőjén Ricsi kihasználta a figyelmetlenséget: a kartondobozt a falhoz lapítva, szinte névtelenül suhant be a pinceajtó mögé. A rendelő félhomályából közben Dr. Szabó lépett ki két bizonytalan lépéssel, izzadt homlokát törölgetve.
– Zoltán, ha teljesen kimarad az áram, a hűtőmben lévő gyógyszerek odafelejtődnek! – szólalt meg az orvos rekedten, próbálva elterelni a figyelmet a saját jelenlétéről.
Fekete dühösen felé fordult, de a kezét nem vette le a sárga jegyzettömbről. Dániel ekkor érezte, hogy a zsebében lévő telefon újra rezzen egy rövidet – a névtelen ultimátum küldője nem hagyott neki több időt.