Üzenet a sötét lépcsőházból

Dániel óvatosan kifarolt a tomboló szomszédok gyűrűjéből, és a sötét korlátba kapaszkodva visszahúzódott a saját ajtaja felé. A kijelző kék fénye élesen kirajzolta reszkető vonásait. Hüvelykujja görcsösen megmozdult a képernyőn: „Ki vagy és mit akarsz?” – gépelte be a névtelen számra, miközben a lépcsőházban tovább tombolt a hangzavar. Karesz magyarázkodása és Bordás professzor dörgedelmei már csak tompa morajlásként jutottak el hozzá.
A válasz szinte azonnal megérkezett, mielőtt elérte volna a zárat: „A sötétség sem takarja el, amit tegnap a szuterénben hagytál.” Dániel gyomra görcsbe rándult. A levegőben terjedő halvány gázszag hirtelen új értelmet nyert; a tegnap éjszakai elhamarkodott mozdulata, a pincefolyosón elkapkodott szerelés nem csupán technikai hiba volt.
Ekkor egy halk gyufasurranás törte meg a homályt a lépcsőfordulóban. Kőves Dezső bácsi bukkant fel, kezében egy kis sárgaréz gyertyatartóval, amelynek imbolygó lángja bevilágította az öreg nyomdász rendezett, elegáns arcát.
– Ne idegeskedjen, Dániel úr – szólalt meg a szürke zóna öreg rókája halkan, miközben gyanakvóan pillantott a fölöttük kiabáló tömeg felé. – Ebben a házban a falaknak nemcsak füle van, de emlékezete is. Ha el akar tüntetni valamit a tegnap éjszakából, jobb, ha gyorsan cselekszik, mielőtt a hatóság ideér.
Dániel lecsapta a telefont, és bénultan meredt az öregre. Rájött, hogy a titka már nem az övé: valaki nemcsak látta őt tegnap éjjel, hanem fel is használja ellene a kialakult káoszt.