Üzenet a homályból

A földszinti rendelőben felizzó feszültség átszivárgott a vasbeton födémeken. Odakint a lépcsőházban Fekete Zoltán hangos utasításokkal próbálta terelni a katasztrófavédelem ellenőreit, miközben Bordás professzor a kiégett kismegszakító felett átkozta a moderneknek csúfolt villamossági kókányolást.
A második emeleti félsötétben Kelemen Dániel az ajtóbetekintőre tapasztotta a homlokát. A lépcsőház füstös homályában Székely Ricsi surrant el lefelé, hóna alatt egy gyanúsan nagyméretű, fekete szatyorral, mit sem törődve a felettük intézkedő hatósággal. Dániel tenyére izzadt a bejárati ajtó kilincsén, de nem mert kilépni.
Ekkor a zsebében élesen felrebbent a telefonja. A kijelzőn egy ismeretlen számról érkezett üzenet villant fel: „A tegnap esti feltöltés befejeződött. Nincs visszaút, Dániel.”
A férfi gyomra egyetlen kemény görcsbe rándult. A tegnap éjszakai kényszeres, elkeseredett döntése – amivel átlépett egy olyan határt, amit korábban elképzelhetetlennek tartott – most mint egy láthatatlan hurok szorult a nyakára. Kényszeresen frissítette a képernyőt, de újabb értesítés nem érkezett. Léptek dörömböltek a lépcsőn: Fekete úr szigorú hangja már a másodikon visszhangzott, mire Dániel remegő kézzel csúsztatta vissza a készüléket a zsebébe, tudva, hogy a házban tomboló káosz eltörpül amellett a lavina mellett, amit ő maga indított el.