Szikrák a kettes tárolónál

A magasabbik járőr épp intett volna Ricsinek, hogy nyissa ki a kettes tároló rozzant lakatját, amikor a szuterénbe vezető lépcső alatti főkapcsolótáblából éles, sercegő csattanás rázta meg a folyosót. Kék szikrafelhő csapott fel a vakolat alól, majd a lépcsőház egyetlen még pislákoló fali lámpája is pattanva aludt ki. Vaksötétség borult a szuterénre, amit csak a rendőrök kézi lámpáinak imbolygó, keskeny fénysugara tört meg.
– Ez hiányzott még! A főkapcsoló! – ordította Fekete Zoltán, s dühösen a falhoz lapult, miközben megpróbálta kikerülni a pattogó szikrákat. – Tibor! Kovács úr! Hol van, amikor végre hasznát vennénk?!
Az első emeleti ajtó éles csikorgással kinyílt, és Kovács Tibor jelent meg a korlátnál, kezében egy nehéz franciakulccsal meg egy megviselt, laposelemes zseblámpával. A nyugalmazott villanyszerelő arca komor volt a leeső feszültség szürkeségében.
– Hiába kiabál, Zoltán! Háromszor szóltam a közgyűlésen, hogy a rendszer nem bírja el ezt a terhelést! Az alagsori főbiztosíték kiolvadt, a doboz meg forró, mint a kályha! – morogta az öreg.
A hirtelen zűrzavarban elviselhetetlenül szúrós, égett műanyagszag terjedt el a szűk folyosón, de a pince mélyéről felszivárgó halvány gázszag sem múlt el teljesen. Ricsi és Máté a sötétség leple alatt megpróbáltak óvatosan a tároló árnyékába húzódni, miközben Erzsi néni odafentről hajcsavaróit rázva világított le, egyenesen a tehetetlenül káromkodó közös képviselő arcába.