Szigor a félhomályban — új hang

Fekete Zoltán nehéz, akkumulátoros kempinglámpájának vakító fénye nyers brutalitással vágott bele a félhomályba. A közös képviselő léptei felverték a lépcsőház csendjét; nyomban átvágott a megtorpant szomszédok között, ügyet sem vetve Erzsi néni szúrós pillantására vagy Dr. Balog kimért hallgatására. Dühös tekintete a pincelejáró melletti folyosórészre szegeződött, ahol Székely Ricsi még mindig ott álldogált a kartondobozai tőszomszédságában.
– Elég volt a sufnituningból és az átjáró eltorlaszolásából! – dörrent meg Zoltán hangja, miközben a lámpát közvetlenül Ricsi arcába irányította. – Áramszünet ide vagy oda, a tűzvédelmi szabályzat nem válik érvénytelenné! Akárki hagyta itt ezeket a csomagokat meg a lezáratlan hűtőládát, azonnal takarítsa el, különben a lakóközösség terhére hívatom a végrehajtókat!
Enci, aki a korlátnál állva hallgatta a kioktatást, élesen felcsattant.
– Magának tényleg csak a bürokrácia jár az fejében, Zoltán, miközben kiég a ház hálózata? – vágott vissza vörösödő arccal, kezeit csípőre téve. – Emberek állnak a sötétben, maga meg dobozokra vadászik!
A harmadik emeleti félemlített szomszéd, Horváth Bianka rémülten húzódott beljebb a korlát árnyékába. Rettegett tőle, hogy a vita elszabadul, s a háttérben megjelent Tormai főtörzs is, aki hirtelen hatósági kimértséggel próbálta igazoltatásra felszólítani a kiabálókat. Fekete Zoltán azonban mit sem törődött a rendőri közbeszólással: zsebéből egy piros filctollat és egy feltűnő sárga ragasztólapot húzott elő, s teátrális mozdulattal rásimította a pinceajtó melletti falra, újabb szigorú ultimátumot szabva a házközösségnek.