Szabályzat a szakadék szélén

Balog Henrik szavai még el sem ültek a lépcsőforduló falai között, amikor Bálint izmos karja lendületből csapódott a tízes lakás faajtajának keretére. A biztonsági őrből feltörő düh olyan átütő volt, mint egy túlárazott lakótelepi riasztó, ám a jéghideg ügyvéd szeme sem rebbent.
– Próbálja meg visszafogni a hormonjait, Bálint – vetette oda Balog szárazon, miközben bőrtáskájából egy dombornyomott mappa sarkát húzta elő. – A kényszerértékesítési záradékokon az ön aláírása is ott virít, mint kezesé, amikor Vincze asszony nevében intézkedett. Ha a hatóság felnyitja Kelemen úr szerverét, magának nem a vagyonkezelő, hanem a járási ügyészség fog felszólítást küldeni.
Székely Ricsi közben idegesen nyomkodta az osztrák öblítőkkel és csempészett kávékkal teli csomagtartója raktárkészlet-alkalmazását.
– Álljon meg a menet, ügyvéd úr! Ebbe a műsorba engem ne keverjen bele, én csak szürkeimportból élek, nem családi házikasszák kifosztásából! – sziszegte Ricsi, de közben riadtan pillantott le a földszint felé.
Ekkor a harmadik emelet felől lassan, kimért léptekkel ereszkedett le Fekete Zoltán, kezében a jól ismert kék műanyag mappájával. A közös képviselő megállt a félemeleten, végignézett a pattanásig feszült társaságon, majd köszörülte a torkát.
– Uraim, a házirend nyolcadik pontja egyértelműen tiltja a tíz decibelt meghaladó fenyegetőzést a közös tulajdonú folyosón – mondta Zoltán hezitálva, miközben szeme a kinyitott tízes ajtóból kilátszó széfpapírokra szegeződött. – De ha jól értem, a lakáshitel-átvállalási alapunkból hiányzó négymillió éppen a doktor úr számlájára került?
Belülről, Kelemen Dániel ajtajának retesze hirtelen csattant egyet. A zár kattanása kísértetiesen emlékeztetett egy csapda záródására.