A retesz mögötti csend

A kattanás egy pillanatra elnémította a lépcsőházat. Kelemen Dániel odabentről elreteszelte az ajtót, magára zárva a szervert és a kiszivárgott adatokat. Dr. Balog Henrik egyetlen hűvös, megvető mosollyal húzta beljebb a zakója hajtókáját, mint aki pontosan tudja, hogy a bezárt faajtó már semmit sem véd meg a következményektől.
– A mészfalak nem védik meg az ügyészségtől, Bálint – jegyezte meg Balog halk, de vágó hangon, és kimérten megindult a saját lakása felé.
A feszültséget hirtelen a szomszédos ajtó csapódása törte meg. Enikő lépett ki a folyosóra, kabátját kapkodva igazgatva, zihálva sietve a lépcső felé. Látva a tízese előtt gyülekező, pattanásig feszült férfiakat, önkéntelenül is magához szorította a vállán lógó, túlpakolt bőrtáskáját. Ahogy megpróbált átpréselődni Fekete Zoltán és a dühétől fűtött Bálint között, a táska pántja lecsúszott a válláról.
A nehéz táska a kőlapra zuhant, szájából hivatalos iratok és apróságok szóródtak szét. Egy apró, fehér plasztikdoboz éppen Székely Ricsi cipője mellett állt meg. Enikő elfehéredett arccal ugrott előre, és egyetlen kapkodó mozdulattal söpört mindent vissza a táska mélyére, mielőtt bárki érdemben felfoghatta volna, mit látott.
– Hagyd ezt most, Enci! – hördült fel Bálint, de a hangja bizonytalanul megbicsaklott, ahogy meglátta párja kétségbeesett tekintetét.
Fekete Zoltán eközben elállta Balog Henrik útját. A kék mappát szorosan a mellkasához szorítva, szigorú tekintettel nézett az ügyvédre.
– Senki nem megy sehová, amíg nem tisztázzuk a felújítási alap hiányát – jelentette ki a közös képviselő, miközben a földszint felől már nehéz, határozott léptek visszhangoztak a lépcsőházban.