Sötét árnyak a lépcsőházban

Kovács Tibor határozott mozdulattal rántotta le a szekrény főkapcsolóját; az utolsó sercegő szikra is elaludt, mély, fojtogató sötétségbe burkolva a teljes lépcsőházat. A műanyagszagú sűrű füstben csupán Ricsi elemlámpájának éles fénysugara vágott utat a szintek között, kísérteties árnyakat vetítve a málló vakolatra.
A földszinti rendelő ajtaja csikordulva nyílt ki. Dr. Szabó András lépett ki a folyosóra, arca feldúlt volt a dühös tehetetlenségtől és a leplezetlen szorongástól. Mögötte Erika bukkant fel a félhomályban, görcsösen magához ölelve a riadtan síró csecsemőt. Az orvos remegő kézzel csapott a korlátra, tekintete a fénysugáron át jéghidegen szegeződött Balog Henrik elképedt arcára.
– Micsoda pusztítás ez?! – kiáltotta Szabó doki, hangjában az elfojtott indulat rezgett. – Maga az, Balog? Ahelyett, hogy a kényszerértékesítéssel fenyegetőzik, nézzen körül, mibe kergeti ezt a házat!
A második emeleti korlátnál Enci lépett ki a lakásából. Dühös tekintete a sötétben azonnal Bálintot kereste. A tegnap esti titok, a szürke borítékok és a szótlan vádak most élesebben hasítottak a levegőbe, mint bármilyen hangos szóváltás. Bálint elfordította a fejét, de az ökle fehéredett a vasápolón.
Fentről Fekete Zoltán nehéz léptei visszhangoztak; a közös képviselő szokásos szigorával ma is körbejárt a házban, lámpájával pásztázva a feszült arcokat.
– Senki ne nyúljon a biztosítékokhoz! A szabály az szabály, megvárjuk a szakembert! – dörögte a magasból.
Dániel a homályos fordulóban szorította magához a kijelző fényét: tudta, hogy a tegnapi döntés után a csapda végleg rázárult.