Sietős léptek a vizes kőlapon

A kapualj felől hirtelen fémes koccanás törte meg a dermedt csendet, ahogy a nehéz bejárati ajtó lendületesen bevágódott. Varga Nóra lépett be a lépcsőházba, átázott táskáját szorosan a mellkasához szorítva. Zaklatott volt, a tekintete riadtan cikázott a földszinten várakozó, szótlan lakók között. Az utcán, a kapu előtt egy sötétített üvegű, járó motorú luxusterepjáró állt a járdára futva, majd éles gumicsikorgással gázt adott az esőben.
Nóra megpróbált észrevétlenül átcsusszanni a postaládáknál ácsorgó Bálint és Dr. Balog Henrik között, de mozdulatai túlságosan kapkodóak voltak. A táskájából kihullott egy elegáns, dombornyomott fekete kártyatartó, ami csattanva állt meg a nedves kőlapon. A nő szinte pánikszerű hirtelenséggel hajolt le érte, még mielőtt az ügyvéd közelebb léphetett volna.
– Csak a munkám… semmi közötök hozzá – hadarta Nóra rekedten, bár senki sem tette fel a kérdést. Gyors, ritmustalan léptei éles visszhangot vertek a falak között, ahogy a lépcsőn felrohant a második emelet felé.
Fent, a félemeleti rács mögötti homályban egy alak húzódott vissza a sötétbe. Várkonyi, a fojtott csendben rejtőző színész mozdulatlanul figyelte a nő menekülését, miközben halkan, szinte magának kipróbálta Nóra ideges, elcsukló hanghordozását. A házban a feszültség nem csökkent, csak újabb irányt vett.