Sárga cédula a lépcsőfordulóban

Fekete Zoltán az első emeleti fordulóban hirtelen megtorpant. Ahelyett, hogy egyenesen a szuterénből szivárgó víz felé rohant volna, mutatóujja vádlón a lépcsőfokokon heverő szétszóródott papírokra és a korlátnak támasztott biciklire szegeződött.
– Ki hagyta itt ezt a kupit? – csattant fel a közös képviselő éles hangja, túlharsogva Ida kétségbeesett kiáltásait. – Tűzrendészeti tilalom! Hányszor kell elmondanom, hogy a folyosó nem magánraktár?
A lakók döbbenten nézték a férfit, aki a kislány eltűnése és a felbukkanó csőtörés közepette is a házirend paragrafusaiba kapaszkodott. Dániel a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy Fekete úr teátrális mozdulattal előhúzta a táskájából a sárga figyelmeztető cédulát, és a falra simította, tudomást sem véve a szuterénből áradó nyirkos szagról.
Az ex-légiós a sötét sarokból lépett elő, tekintetében fojtott rettegéssel. Nem a közös képviselő kötekedése érdekelte: pontosan tudta, hol szokott elrejtőzni Miri, ha pánikba esik. De Fekete Zoltán vaskos alakja elállta a levezető lépcsőt, bürokratikus szigorral követelve a rendet.
Dániel tenyerében ekkor újból megrezzent a telefon. A kijelzőn felvillanó új üzenet hideg zuhanyként érte: „Zoltán is a mi szabályaink szerint játszik.” A zsaroló nemcsak látta őket, de pontosan kihasználta a ház belső feszültségeit.