Régi bajtárs a küszöbön

A pult üveglapja mögött Enci tüdeje belészorult a levegőbe. Nem a szuterénből beszivárgó szúrós gázszag miatt, hanem a két férfi között megfagyó csend okán. Bálint szája szélén elhalványult a dühös grimasz, a helyét valami sokkal mélyebb, zsigeri riadalom vette át, ahogy a bőrkabátos idegen lassan felé fordult.
– Hát mégis igazat mondtak a srácok. Tényleg itt kötöttél ki, Bálint – törte meg a némaságot az új jövevény. Hangja nyugodt volt, mégis keményen koppant a kisbolt szűk terében. Meg sem rezzent Bálint feszülő vállaitól; tekintetében nyoma sem volt meglepetésnek.
Enci lassan hátralépett a kávésdobozoktól. A férfi nem véletlenül kérdezősködött az eladó lakásokról: a szeme sem rebbent, amikor Bálintot meglátta, mintha pontosan tudta volna, kiről kell érdeklődnie. A lány szívverése felgyorsult, ahogy átlátott a szitán. A függetlenség ígérete, ami alig pár perce még felcsillant az idegen mosolyában, hirtelen elhomályosult a Bálint múltjából feltörő sötét árnyékban.
A nyitott ajtón át Várkonyi Gábor éles, gúnyos hangja vágott be az első emeleti folyosóról:
– Na, csak nem katonai parádét tartunk a szalámis pult előtt? Inkább a gázcsapokat nézzétek, mielőtt mind a levegőbe repülünk! – kiáltotta, de színházi túlzással megformált hangjából kiérződött a tiszta düh.
A lépcsőfordulóban lappangó Dr. Szabó és Dr. Bordás halk morajjal húzódtak vissza a sötétebb sarokba. Az idegen oda sem nézve nyújtotta a pénzt Enci felé, ujjai egy pillanatra hozzáértek a lány kézfejéhez – határozott volt és meleg, teljesen más, mint Bálint szorongó érintése.
– A visszajárót tartsd meg, Enikő – mondta halkan, majd teljesen Bálint felé fordult. – Beszélnünk kell. De nem a szomszédaid előtt.