Pénzügyi hurok a lépcsőházban — új hang

Dr. Balog Henrik az első emeleti korlátnál állva, hűvös, kiszámított tekintettel figyelte a harmadikról lelépkedő Molnár Mátét és Horváth Biankát. A fiatal pár fojtott hangon vitatkozott az elszálló közüzemi számlákról és a törlesztőrészlet újabb emelkedéséről; Bianka remegő kézzel gyűrte zsebre a banki intő levelet. Henrik jól ismerte ezt a tekintetet. Számára a kétségbeesés nem emberi dráma volt, hanem kintlévőség, egy hamarosan kényszerárverésre kerülő ingatlan a portfóliójában.
Amikor Mátéék áthaladtak a fordulón, Balog a lépcsőház homályában várakozó Fekete Zoltánhoz lépett. A közös képviselő papírjaiba temetkezve mormogott, arcán a feszültség és a félbehagyott ellenőrző körök nyomai látszódtak. Zoltán ma is körbejárt a házban, de a sötétségben most még bizonytalanabbnak tűnt.
– Zoltán – szólította meg az ügyvéd halk, kimért hangon, ami rögtön megállította a férfit. – A ház műszaki állapota tarthatatlan. A rendkívüli közgyűlésen javasolni fogom a felújítási alap azonnali, legalább negyven százalékos megemelését. Önnek is ez az érdeke, ha érvényt akar szerezni a szabályzatnak.
Fekete Zoltán riadtan pillantott rá, szorosan magához ölelve a mappáját. Tudta, hogy egy ilyen emelés végleg felemésztené a kispénzű lakók utolsó tartalékait, de a rend iránti mániája és a házzal kapcsolatos félelmei megbénították. Balog pontosan tudta: a növekvő költségek alatt a leggyengébb láncszemek napokon belül elbuknak, és az ő mögötte álló befektetőcsoport nyomott áron csaphat le a megszorultak lakásaira.
A folyosó sötétjében Köves Dezső bácsi suhant el mellettük, kalapját óvatosan megemelve, míg a szuterén felől Székely Ricsi halk füttyentése hallatszott. A feszültség szinte fizikai súllyal nehezedett a lépcsőházra; a kényszerpálya kirajzolódott, és Balog már a következő lépést kalkulálta.