Otthonkás megfigyelőállomás

Dániel fojtogató pánikban nyitotta résnyire a lakásajtót, remélve, hogy a füstös kapualj sötétjében észrevétlenül kislisszanhat a kiérkező hatóságok elől. Számításaiba azonban nem kalkulálta be a ház legfejlettebb korai előrejelző rendszerét: Vincze Erzsébetet.
Erzsi néni a sötét folyosó árnyékából lépett elő, kezében egy antik, gyanúsan sercegő laposelemmel működő zseblámpával, ami alulról világította meg szigorú, otthonkás alakját.
– Hát maga meg hová siet úgy, Dánielke, mint aki mögött ég a ház? – kérdezte a néni olyan csípős éllel, hogy Dánielnek a torkán akadt a szusz. – Bár, ahogy elnézem a lépcsőházat, ez most nem is annyira elvont metafora.
A szomszédasszony közelebb hajolva suttogásra váltott, miközben Fekete úr odafönt még mindig tehetetlen dühében ordítva igyekezett instruálni a szirénázva érkező hatóságokat.
– Ha a rendőröket keresi, felesleges kapkodni – folytatta Erzsi néni bizalmasan. – Inkább arra figyeljen, mit művel a drága doktor úr! Balog ma délután kétszer is leosont a szuterénbe, pont mielőtt a főkapcsoló elszállt volna. Lugosi Jenő meg azóta a régi építési tervrajzait szorongatja lent a sötétben, és azt mormogja, valaki szándékosan buherálta meg az elosztót. Magának nem felettébb gyanús ez?
Dániel gyomra összerándult. Erzsi néni látszólag ártatlan pletykája hirtelen egészen új megvilágításba helyezte a kijelzőn ketyegő névtelen ultimátumot.