Nóra sietős érkezése

A hajgumi néma bizonyíték volt, hogy a kislány valóban járt ott. A szuterén dohos sötétje még mélyebbre süllyedt a lakók tekintetében, mintha a falak is beszélni kezdenének a tegnap esti titokról. Ida sírása már nem is sikoly volt, hanem egy halk, reménytelen zokogás, ami áthatolt a vastag falakon, és minden szívbe belefúródott. Fekete Zoltán, akinek arcára a félelem egy furcsa, ideges rángatózást festett, ösztönösen a zsebéhez kapott, mintha a szabálykönyvet előrántva akarná elűzni a valóságot. „Ez… ez szabálytalan!” – motyogta kétségbeesetten, de senki sem figyelt rá, még a szeme is a földön heverő apró, rózsaszín tárgyra szegeződött.
Az ex-légiós óvatosan felemelte a hajgumit, mintha az egy robbanószer lenne, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. A villanyszerelő, Tibor bá, mellette állva csak mélyen felsóhajtott, és a fejét ingatta, mintha már mindent látott volna az életben, de ilyet még sosem. Lugosi Jenő, akit a valóság már régen elhagyott, most kissé kijózanodva, de annál inkább értetlenül pislogott. „Hát ez meg mi? Milyen rejtvényt játszunk?” – kérdezte, miközben próbálta a támasztófalnak dőlve tartani magát. Szekely Ricsi, aki az imént még túl gyorsan csukta be az ajtaját, most érezhetően feszülten leste az eseményeket, szemei idegesen cikáztak.
Fent, a bejáratnál, pontosan ebben a feszült pillanatban állt meg egy feltűnően drága, fekete luxusautó. Elegánsan, de valahogy mégis sürgősen szállt ki belőle Varga Nóra, aki általában igyekezett a lehető legkevésbé feltűnő módon közlekedni. Most azonban sietett, táskája ferdén lógott a vállán, hajába egy kócos tincs lógott – jelezve, hogy a gondosan felépített maszkja kissé megbomlott. Egy gyors pillantást vetett a szuterénből áradó zajra és a gyülekező tömegre, majd idegesen kapkodni kezdett a lakáskulcsa után. A sietségében elejtett egy apró, csillogó pendrive-ot. Az ex-légiós, aki épp a hajgumit mutogatta Erzsi néninek, fél szemmel elkapta a mozdulatot. Nóra azonnal felkapta a tárgyat, mintha egy titkos koronát rejtegetne, és majdnem futva szaladt be a lépcsőházba, elkerülve a kérdő pillantásokat.
Erzsi néni, aki amúgy is a falaknak is gyanús mozgást tulajdonított, most szemeit forgatva suttogott: „Én mondom, ott valami van! Már a villanyórák is…” A mondat félbeszakadt, mert Fekete úr épp ekkor kezdte el magyarázni a közös képviselői teendőket, miközben az ijedtségtől a hangja is magasabb lett. Melinda, bár a remény apró szikrája pislákolt benne, nem tudta eldönteni, hogy Nóra titkolózása vajon a kislány eltűnésével függ-e össze, vagy csak a szokásos „Vászoly utcai dráma” újabb felvonása. A házban a feszültség tapinthatóvá vált, a lakók, mint valami ideges rovarok, figyelték egymás minden rezdülését, miközben a szuterén sötétje továbbra is Miri után kiáltott, és most már Nóra rejtélyes mozgása is új kérdőjeleket vetett fel a levegőbe.