A múlt árnyai egy fényképben

Miközben Nóra árnyéka eltűnt a lépcsőház sötétjében, és Erzsi néni suttogása elhalt Fekete úr szigorú hangjában, egy új alak bontakozott ki a bejáratnál. Bezerédi Melinda, Ida barátnője, akinek arcán a remény és a kétségbeesés árnyékai táncoltak, lépett be a feszült levegőjű épületbe. Szemei fáradtan kutattak, mintha Miri arcát keresték volna a gyülekező tömegben. Karjában egy régi, kopott táskát szorongatott, amelyben valami lapos, kemény tárgy feszült. Habár Melinda is érezte a házban uralkodó szorongást Miri eltűnése miatt, valami más, valami személyesebb súly terhelte.
A szuterénből felhallatszó, tompa zajok és az idegesen méregető tekintetek között Melinda egyenesen Erzsi nénihez sietett. „Mama, találtam valamit” – mondta halkan, hangjában rejtett izgalommal, miközben tekintetével kereste az öregasszony tekintetét. Erzsi néni, aki éppen Fekete úr szavait ignorálta, felkapta a fejét, és szemei élesen fúródtak Melinda arcába. A táskából előkerült egy régi, sepia tónusú fénykép: rajta Erzsi mama, az Öreg Bezerédi, Melinda, Enci és Bálint, mindannyian még gyermekként, egy réges-régi nyár emlékeként. A kép sarka gyűrött volt, de a rajta szereplők fiatalos arcán mégis átsütött a valaha volt gondtalan boldogság.
Ebben a pillanatban, mintha a falaknak is szeme lett volna, Szilágyi Marika, aki éppen egy frissen hozott lakossági bejelentésről faggatta az ex-légióst, oldalra pillantott, és meglátta a fényképet. Szemei elkerekedtek. „Na de Melinda, hát ez! Ez nem akármilyen emlék” – kiáltotta, hangjában a szokásos pletykára éhes izgalommal. Azonnal megindult a találgatás a levegőben, mint egy szél által sodort porszem. Vajon miért most került elő ez a kép? Milyen titkot rejthet, ami ilyen feszült pillanatban tör a felszínre, éppen akkor, amikor Miri eltűnése és Nóra gyanús mozgása is a tegnap esti titok reaktiválásának lehetőségét vetette fel?
A házban a feszültség tovább nőtt. A lakók, mint valami zavart méhek, zsongtak a lépcsőházban, egyik rejtélyből a másikba botolva. Az ex-légiós a hajgumit szorongatta, molnar-mate és horvath-bianka aggódva figyelte az eseményeket, a kisemmizett-ex-légiós pedig érezte, ahogy a félelem szorítása egyre erősebbé válik. Valahonnan a folyosó mélyéből, egy ajtó rése mögül, egy suttogó árnyék, Várkonyi, éles figyelmét szegezte a képre és az azt körülölelő titokzatos aurára. Minden mozdulat, minden szó, minden elhallgatott sóhaj újabb elemet jelentett a Vászoly utca 6. láthatatlan színdarabjában.