Néma számlálás a vakolt lépcsőfordulóban

Vincze Erzsébet az első emeleti ajtó kémlelőnyílásához tapasztotta a szemét. Az elnyűtt rézkeret hidegen nyomódott a homlokához, de az idős asszony meg sem rezzent. A ház éjszakai neszei számára olyanok voltak, mint a régi főkönyvek: minden rezdülésnek megvolt a maga helye, egyenlege és hiánya.
Dr. Szabó András kapkodó léptei tompán visszhangoztak a linóleumon. Erzsi néni pontosan látta a résen átderengő árnyat: az orvos zakója alól kikandikáló fehér papírok sarkát, s a megroggyant tartást, ami nem a megszokott gyógyítói méltóságot, hanem leplezett riadalmat sugárzott. A nyugalmazott könyvelő pontosan tudta, hogy a doktor nem sürgős beteghez sietett ilyen késői órán a földszinti rendelőbe.
Odabent, a konyhasztalon ott pihent Erzsi néni kockás füzete, ahová nap mint nap gondosan feljegyezte a kapunyitásokat és az elhaladó lépteket. A második emeletről lehallatszó nehéz csöndből sejtette, hogy Kelemen Dánielnél már sötétek az ablakok, de a fiatalember feszült szorongása szinte átszivárgott a vékony betonfödémen. A házban felgyülemlett tartozások és elfojtott titkok láthatatlan súlya az első emeleti szűk fordulóban torlódott össze.
Amikor a rendelő ajtaja tompán becsapódott, Erzsi néni kiegyenesedett. Bálint nehéz léptei még hiányoztak az esti egyenlegből — a biztonsági őr műszakváltása csúszott, vagy megint a forduló árnyékában vesztegelt valakire várva. Az öregasszony száraz ajakkal sóhajtott egyet, s megszorította otthonkája szélét: amíg ő figyel a kukucskálón át, a Vászoly utca 6. törékeny rendje nem hullhat darabjára.