Néma jelzés a kijelzőn — új hang

A lépcsőházban elhalt Fekete Zoltán katonás lépteinek visszhangja, de Dániel mellkasában nem csillapodott a szorítás. A sötétített szobában a monitor kék fénye világította meg az arcát, amikor a szőnyegre ejtett telefonja éles rezzenéssel jelezte a beérkező üzenetet. A képernyőn egy névtelen push-értesítés villant fel: „A tegnap éjféli adatmentést nem lehet visszavonni. Tudjuk, mit döntöttél.”
A férfi gyomra egyetlen kemény csomóba rándult. Lázas mozdulattal kapott a készülék után, de az üzenet a szemeláttára törlődött a rendszerből, nem hagyva maga után semmit, csak a hideg verejtéket Dániel tenyerén. Kényszeresen lépett a bejárati ajtóhoz, és a kémlelőnyílás lencséjére tapasztotta a szemét, mintha a feladó ott állna a küszöbön.
A másodikemeleti folyosón azonban nem az üzenet küldője állt, hanem a fülledt levegőben terjedő sűrű, nehéz illat árulta el a szomszédság legújabb visszásságát. Tormai főtörzs lakásának ajtaja résnyire nyitva maradt, ahonnan Etelka összetéveszthetetlen, keleti parfümjének gomolygása csapott ki a lépcsőházba, keveredve a falak mögül kiszűrődő mélyhegedű-gyakorlás hangjaival.
Dániel látta, ahogy a nő kapkodva igazítja meg a kabátja gallérját a félhomályban, miközben a rendőr zavartan, félreérthetetlen szabadkozással próbálta eltakarni az előszobát. A férfit átjárta az abszurd szorongás: ebben a házban mindenki a saját látszatéletét óvta, de a digitális nyom, amit tegnap éjjel maga mögött hagyott, most végleg elindulhatott a lejtőn.