Morzsák a félhomályban

Balog Henrik végigsimított a zakóján, s egyetlen szótlan, gőgös bicentéssel kilépett a nyitott kapun a hűvös utca felé. Fekete Zoltán görcsösen szorongatta a jegyzőkönyvet, miközben Molnár Máté sápadtan megindult fölfelé a kopott lépcsőfokokon. A feje lüktetett a kilakoltatás rémétől; a felújítási alap megemelése egyet jelentett volna a teljes anyagi csőddel.
Az első emeleti pihenőnél halk nyikorgással nyílt ki az ajtó. Vincze Erzsébet vékony, törékeny alakja lépett ki a folyosó félhomályába, kezében egy poros törlőruhával. Nem kérdezett semmit a katasztrófavédőkről, de a szemeiben ott bujkált a mindent tudók fagyos nyugalma.
– Ne lógassa a fejét, Mátéka! – suttogta az idős asszony, s közelebb hajolt a korláthoz. – Azt a hideg tekintetű ügyvéd urat nem a csövek meg a vezetékek érdeklik. Tegnap éjjel, amikor a hálózat folyamatos túlterhelése miatt amúgy sem tudtam aludni, láttam őt a földszinti rendelőnél. Szabó doktor sürgős papírokat adott át neki a sötétben.
Máté megtorpant, a korlátba kapaszkodva bánta, hogy egyáltalán megállt. Erzsi néni ártalmatlan, halk hangon adagolta a pletykát, mintha csak az időjárásról beszélne.
– A doktor úr magukról beszélt, meg a kisbabás leányról, akit Bálint rejteget. Balog úr elrakta a borítékot, s csak ennyit mondott: a ház úgyis az enyém lesz, akár eladják a lakást, akár ránk gyújtják.
A folyosói lámpa villant egyet a túlterheléstől, ahogy odafent újra beindultak a bányászgépek. Erzsi néni szeme megvillant a sötétben – a kezében tartott minden szálat, s most pontosan tudta, hová kell szúrnia.