Metsző szavak a sötétben

Fekete Zoltán lihegve állt meg a korlátnál, sárga szegélyű iratcsomóját a magasba tartva. A papírok zizegése vészjóslóan visszhangzott a kormos falak között.
– Nyolc óránk van a hatósági zárlatig, ha a gázcsapot lepecsételik! – harsogta a közös képviselő, de a szavait hirtelen elfojtotta Erzsi néni metsző hangja.
Az idős asszony nem a füstöt nézte, és nem is Zoltán felhívását figyelte. Lassan lépett közelebb Bálinthoz és Encihez, miközben tekintete a földszint felé hátráló dr. Balog Henrikre szegeződött.
– Ne a hatóságtól rettegjetek – mormolta Erzsi néni elég hangosan ahhoz, hogy a fél lépcsőház hallja. – Inkább attól, aki a bejelentést tette. Lívia nem véletlenül reteszelte el az ajtaját az imént. Tegnap este dr. Szabó járt nála a rendelő kulcsaival, s a barna boríték, amit Balog úr most a kabátja alá dugdos, épp az ő tartozásukról szól.
Bálint gyomra görcsbe rándult. Enci szorítása megszilárdult a karján, ahogy a lány tágra nyílt szemmel nézett a szomszédasszonyra. Miri telefonjának kék fénye ekkor egyenesen Erzsi néni ráncos, diadalmas arcára vetült.
– Mit beszél itt összevissza?! – csattant fel Balog Henrik, de a hangja megbicsaklott, ahogy Kovács Tibor gázlámpája éles fényt vetett az öltönye alól kilógó hitelezői bélyegzőre.
– Tudom, mit láttam, ügyvéd úr – lépett még egyet előre Erzsi néni, s ujjával a zárt ajtók felé bökött. – A házat nem a csövek robbantják fel, hanem a maguk titkai.