Megfigyelő a résnyire nyílt ajtó mögött

Dániel óvatosan lépkedett a homályos lépcsőfordulóban, próbálva elkerülni a nyikorgó fokokat, miközben lent még mindig Fekete Zoltán emelt hangja visszhangzott a kormos falak között. A szúrós, égett műanyagszag felért a magasabb szintekre is, megülve a mozdulatlan levegőt. Amikor elhaladt az első emeleti saroklakás előtt, egy halk, fémes kattanás reccsent a sötétben: Erzsi néni ajtaja résnyire nyílt.
Az öregasszony egy régi, elemről működő műanyag gyertyát tartott a kezében, amely kísérteties sárga fényt vetett ráncos, nyúlánk arcára. Nem lépett ki a folyosóra, csak a résben állva szorította magára a kopott, kötött kardigánját.
– Ne siessen úgy, Dánielkám – mondta halk, száraz hangon, ami élesebben vágott bele a csendbe, mint a főelosztó szikrázása. – A sötétben könnyen felbukik az ember. Különösen, ha a telefonját bújja menet közben.
Dániel megtorpant, és reflexből a zsebéhez szorította a tenyerét, ahol a kijelző vibrált. Megpróbált egy erőtlen mosolyt erőltetni az arcára, de a torka teljesen kiszáradt a feszültségtől.
– Csak… felmegyek a lakásba, Erzsi néni. Odalent nagy a baj a biztosítékokkal.
– Látom én – bólintott lassan a nő, és apró, fürkésző szemei megcsillantak a gyertyafényben. – De nem csak az árammal van itt baj ebben a házban. Tegnap éjjel is látni véltem magát a lépcsőházban. Vagy lehet, hogy a doktor úr volt az? Tudja, Dr. Szabó rendelője körül mostanában túl sok a gyanús mozgás. Balog ügyvéd úr például ma reggel egy barna borítékot gyűrt be oda… maga meg mintha pontosan tudná, mi van azokban a papírokban.
Dániel gyomra görcsbe rándult. Az öregasszony ártatlan szomszédi pletykának álcázott szavai mögött megfagyott a levegő: a célzás túl pontos volt ahhoz, hogy puszta véletlen legyen.