Megakadt tollhegy a kapualjban

Fekete Zoltán ujjai rászorultak a golyóstollra, de mielőtt a papírra nyomhatta volna a hegyét, a lépcsőház sötétjéből nehéz léptek visszhangoztak. Kelemen Dániel lépkedett lefelé a korlátba kapaszkodva, miközben zsebében folyamatosan rezgő telefonjának kijelzője halvány kék fénnyel világította meg sápadt arcát. A tegnap éjjeli döntésének súlya – a névtelen fórumra feltöltött belső adatfájlok és a szabotázs nyomai – most kézzelfogható fenyegetéssé vált a kijelzőn villogó ismeretlen üzenet formájában.
– Ne írja alá, Zoltán! – vágott közbe Dániel, a hangja rekedt volt a kimerültségtől és a gyomrát szorongató paranoiától. – Az áramkimaradás nem sima túlterhelés volt. Tegnap este láttam a villanyóra-szekrényeknél valakit... és pontosan tudom, mit hagyott a szuterén bejáratánál.
Dr. Balog Henrik egyetlen centimétert sem mozdult, de a kezében tartott zseblámpa hideg fényköre azonnal Dániel arcára vetült. Az ügyvéd ajkán gúnyos, kimért mosoly suhant át, miközben a katasztrófavédelem tisztje türelmetlenül órájára pillantott. Dániel jól tudta: ha most nem vall a tegnap esti titokról és a zsarolóról, Balog végleg ráteszi a kezét a lakásokra, de ha megszólal, a saját lebukását is aláírja a hatóság előtt. A kapualjban megállt a levegő, és a félhomályban minden tekintet a férfi szétizzadt tenyerében rezgő kijelzőre szegeződött.