Léptek a sötét lépcsőfordulóban

Enci elszánt léptekkel sietett le a kőlépcsőn a földszinti fordulóba, ahol Ida zokogva rázta a belső udvarra nyíló nehéz faajtót. A szuterén lépcsője felől Székely Ricsi lépett elő, dühtől vöröslő arccal: a kapualjban gyülekező lakók és a folyosót bevilágító feszült zűrzavar miatt képtelen volt észrevétlenül kivinni a kocsijához a hajnalban behozott szállítmányt.
„Nem lehet egy perc nyugalma az embernek ebben a dologházban!” – sziszegte Ricsi, de amikor meglátta Ida kétségbeesett tekintetét, a káromkodás elakadt a torkán.
Erzsi néni riadtan kukucskált ki az első emeleti ajtórésen. Két kézzel szorította magára a kötényét, s remegő ujjakkal mutogatott a pince sötétítőjárata felé, de a hangja elcsuklott az ijedtségtől. Fentről, a második emelet korlátjára támaszkodva dr. Balog Henrik figyelte a felfordulást. Élre vasalt öltönyében, metsző hidegséggel mérte végig a szétzilált társaságot; láthatóan csak a perceket számolta, amíg a lakáshitel-csapda végleg lezárul a lakók felett.
Bálint lassan követte Encit a lépcsőn. A zsebében lapuló barna boríték égetett, de tekintetét a sötét sarok felé fordította. A nyitott kapualj felől ekkor lépett elő az új lakó, a szikár férfi, akiről a közös képviselő tegnap még azt suttogta, hogy az idegen légióban szolgált. Az új jövevény szótlanul, katonás határozottsággal indult meg a pincelejáró irányába.