Lépcsőházi erőpróba

Fekete Zoltán meg sem nézte a papírlapot, amit Köves Dezső nyújtott felé. Sarkon fordult, és kemény, kimért léptekkel elindult a félemelet felé, jelezve, hogy az ő napirendjét semmilyen papír alapú udvariasság nem írhatja felül.
– A szabályzat mindenkire vonatkozik, Dezső úr. Elvárható lenne, hogy a ház régi lakói mutassanak példát – vetette vissza a válla felett, majd hangos léptei elhaltak az alsó fordulóban.
Dr. Szabó dühösen káromkodott egyet a foga között, megtörölte az izzadt homlokát, s szinte menekülve vágta be maga mögött a rendelő vaskos faajtaját. Dezső bá egy pillanatra még a kezében tartotta az összehajtott igazolást, majd halk sóhajjal Dániel felé fordult. Tekintetében nem harag, hanem egyfajta figyelmeztető tapasztalat tükröződött.
– Ne hagyja rajta sokáig azt a matricát, Dániel – mondta halkan, miközben elegánsan megbillentette a kalapját. – A házban a falaknak is szeme van, de Fekete úr szigora most a legkisebb veszély magára nézve.
Amint a szomszédok elszéledtek, Dániel egyedül maradt a vibráló fénycső pislákoló fényében. Remegő ujjal feloldotta a telefonja képernyőjét. Az ismeretlen üzenet ott állt komoran a kijelzőn: ha a tegnap esti dolgok kiderülnek, a piros matrica csak a legkisebb gondja lesz.