Hivatalos cetli a postaládán

Fekete Zoltán egyetlen kemény pillantással hallgattatta el Dr. Szabót, majd a villanyóra-szekrény felé lépett. Nem hagyta, hogy a hálózat ingadozása elterelje a figyelmét a lépcsőházi rendbontásról.
– Az orvosi hűtője magánügy, doktor úr, de a fali rongálás és a szabályszegés közösségi bűn – jelentette ki hidegen Fekete. Azzal előhúzott a zakója belső zsebéből egy piros keretes, hivatalos figyelmeztető matricát, és habozás nélkül rásimította Dániel postaládájára, pontosan a piros filcnyom fölé. – Három napja van tisztázni a helyzetet, Kelemen úr. Ha nem törli le, a felújítási alap terhére takaríttatom le, a számlát pedig kiszámlázom önnek.
Dániel szájából kihalt a szó. A zsebében lévő telefon kijelzője ekkor harmadszor is felizzott egy néma rezgés kíséretében: „Ha Fekete megtudja, mit tettél tegnap, nem csak matrica kerül a kapura.”
A lépcsőfordulóban ekkor tűnt fel Köves Dezső bá. Kalapját elegánsan megemelve lépett közelebb, kezében egy gondosan összehajtott papírlappal.
– Zoltán kedves, ne kapkodjuk el a büntetéseket – mondta szelíden Dezső bá, a tőle megszokott gáláns mosollyal. – Éppen most hoztam a közös költség igazolását, kár lenne felesleges feszültséget kelteni.
Fekete azonban rácsapta a fém szekrényajtót a villanyórákra, sárga jegyzettömbjét a hóna alá csapta, és végigmérte a szomszédokat. A szigorú szabályzat nála nem ismert kivételt, a levegő pedig pattanásig feszült a vibráló fénycsövek alatt.