Képviselői Rend a Sötétben

A hirtelen sötétség és a lincshangulat közepette Fekete Zoltán bizonytalanul villogó zseblámpáját a földön heverő kerékpárra irányította, ami a kapunyitás óta ott támaszkodott. „Ezt azonnal távolítsák el! A lépcsőház nem kerékpártároló! Miért nem tartják be a szabályokat?” – ordította, hangja áthatotta a dühös morajlást, de a félelem éppúgy rezgett benne, mint a makacs rendmánia. A lakók egy pillanatra elhallgattak, döbbenten hallgatták a közös képviselő téves prioritásait, miközben Karesz lakása felől egyre nőtt a feszültség.
Dr. Balog Henrik, a sötétség ellenére is fagyos eleganciával állt, arcán a dühösen vibráló zseblámpafényben alig kivehető, kalkulált mosoly. Fejével intett Horváth Biankának, aki a közelében állt. „Látja, Bianka? Az igazi veszélyre senki sem figyel. Csak a fegyelem számít. Ez a ház már régen nem a lakóké” – suttogta gúnyosan, mintha a kialakult káosz egy előre megírt forgatókönyv része lenne, melynek ő a rendezője.
Kelemen Dániel, aki egy pillanatra megállt, hogy Fekete Zoltánnak visszavágjon, most még dühösebben indult meg Karesz ajtaja felé. „A francba a kerékpárjával, Fekete úr! A házunk ég szét!” – üvöltötte, és a tömeg, mintha újult erőre kapott volna, utána indult. Szabó Gábor franciakulccsal a kezében előrenyomult, félelme most tiszta, vak dühbe csapott át. Enci, Bálint mellett állva, összeszorított foggal figyelte a jelenetet. „Azt hiszi, ez majd rendet tesz? Nevetséges!” – sziszegte, de szavai elmerültek a tömeg harsány kiáltásaiban.
Bálint, még mindig a sarokba szorulva, próbált láthatatlanná válni. A barna boríték súlya a zsebében mintha még nehezebbé vált volna. A tegnap esti titok, a lakáshitel-csapda és a mostani, minden kontrollt elveszítő káosz összefonódott a fejében. Attól félt, hogy a sötétben, a zűrzavarban valaki meglátja, valaki észreveszi az idegességét, és a titka lelepleződik. A félelem izzadságcseppeket csalt a homlokára.
Az új lakó, aki a tömeg peremén állt, csak a fejét rázta. Nem értette ezt a lángoló dühöt, Fekete Zoltán eszement szigorát, sem Balog Henrik hideg számítását. A csekkek és felszólítások, amelyeket aznap reggel talált a postaládájában, most hirtelen sokkal fenyegetőbbnek tűntek. A ház, amelyről azt hitte, nyugodt menedék lesz, egy forrongó katlanná változott a szeme előtt. Lugosi Jenő, a szuterénből felvánszorogva, csak egy „Tosca!”-t böfögött a sötétbe, de hangja elnyelte a zűrzavar.