Képernyővillanás a másodikon

Odalent a földszinten még visszhangzott Bálint tehetetlen dühe, de a második emeleti folyosón Kelemen Dániel keze már a saját zára felett reszketett. A lépcsőház fojtogató félhomályában a levegő nehéz volt a lakók gyanakvásától, ám Dániel figyelmét a zsebében megránduló telefon éles, fémes rezgése szippantotta magába.
A kijelző kékes fénye megvilágította sápadt arcát. Egy ismeretlen számról érkezett az értesítés: „Tudjuk, mit tettél tegnap éjjel a rendszerben. Ha nem lépsz vissza, Fekete úr asztalán landol a teljes naplófájl.” Dániel gyomra görcsbe rándult, a szája kiszáradt, miközben kényszeresen újra meg újra átfutotta a röpke sorokat.
A folyosó végén ekkor kivágódott a kilences lakás ajtaja, és Dr. Bordás András lépett a korláthoz. A nyugdíjas mérnök csontos kezével rámarkolt a korlátra, és szigorú, éles hangon lekiabált a földszinti zűrzavar felé, de tekintete Dánielen állapodott meg.
– Maguk azt hiszik, mindent el lehet sumákolni a sötétben! – morogta a professzor dühtől remegő hangon. – R = U/I, uraim, a fizika törvényeit nem lehet átverni, és ezt a házat sem!
Dániel egyetlen szó nélkül behátrált a saját lakásába, rácsapta az ajtót a leskelődő szomszédokra, és kétszer ráfordította a kulcsot. Odabent a sötétben a telefon kijelzője tovább világított, mint egy időzített bomba.