Képernyők kék zsarolása

Kelemen Dániel a második emeleti lakása sötétjében állt, az ablaküvegnek támasztva hideg homlokát. A fojtogató gázszag a zárt ajtón át is beszivárgott a szobába, de őt mégsem a fenyegető katasztrófa bénította meg, hanem a kezében vibráló telefon kékes fénye. A kijelzőn egy ismeretlen számról érkezett üzenet villogott: „Tudom, mit töröltél tegnap este a szerverről. Nem tűnt el nyomtalanul.” Dániel gyomra görcsbe rándult. Kényszeresen frissítette az alkalmazást, hátha csak a kialvatlanság hallucinációja, de a sorok ott maradtak, könyörtelenül zsarolva őt a sötétség leple alatt.
Kint a folyosón eközben elszabadult a pokol. Radó Károly, azaz Karesz dühösen rontott ki a gangra, kezében egy elemlámpával, aminek éles fényét vadul lóbálta a mélybe.
– Ki lőtte le a főkapcsolót? – üvöltötte a bukott zenész rekedt, hisztérikus hangon. – Épp felvettem volna az új sávot, te szerencsétlen! Az erősítőmnek annyi!
– Fogd be a szád, Karesz! – vágott vissza az első emeletről Kovács Tibor, akinek öreg, de még mindig erélyes hangja visszhangzott a lépcsőházban. – Ömlik a gáz a pincéből, te szerencsétlen! Ha még egyszer megnyomod a kapcsolót, mindannyian a levegőbe repülünk!
Lentről, a szuterén sötétjéből Lugosi Jenő dühös, dörgő baritonja válaszolt, amit a pincei víz fenyegető csobogása kísért.
– Folyik a víz az aknában, és dől a gáz! Fekete úr! Hol a hatóság? Tegyél már valamit, mielőtt ránk robban a ház! – kiabálta a lecsúszott énekes, miközben a lakók rettegve figyelték egymást az ajtók résein át. Dániel leoltotta a telefonja képernyőjét, de a tegnap esti döntésének súlya most sokkal fojtogatóbban nehezedett rá, mint a lépcsőházat elárasztó gázszag.