Képernyőfény a vaksötétben

Amíg a lépcsőházban a gázszag lassú feloszlásával enyhült a közvetlen pánik, Dániel némán hátrált vissza a második emeleti lakása felé. A sötét folyosó falához lapulva próbált kimaradni a szomszédok feszült mormogásából, miközben a fülében még mindig ott lüktetett a saját szívverése. Erzsi néni résnyire nyitott ajtajából egy pillanatra halvány fénycsík vetült a korlátra – az öregasszony szótlanul figyelte a lépcsőházi mozgást, mintha minden lakó rezdülését egy belső listán jegyezné.
Dániel belépett a lakásába, és gondosan rátolta a duplazárt. A vaksötét előszobában a falnak támaszkodva próbálta rendezni a légzését, amikor a zsebében élesen megrezrent a telefonja. A képernyő hideg kék fénye egyetlen pillanatra megvilágította izzadt, megviselt arcát. Az ismeretlen számról érkezett üzenet rövid volt, mégis megfagyasztotta benne a vért: „Tudjuk, mit töröltél tegnap éjjel. A szerver nem felejt.”
A hideg veríték azonnal kiült a homlokára. Tegnap este, amikor az utolsó adatbázis-elemzést végezte a kiégés szélén sodródva, olyan döntést hozott, amiről azt hitte, végleg eltüntette a nyomait. Azt remélte, a törölt állományokkal együtt a szorongása is köddé válik, de a kijelzőn villogó szavak az ellenkezőjét bizonyították.
Kényszeres mozdulattal kétszer is frissítette a titkosított csatornát, de az értesítés ott maradt. Odakint a folyosón elhaladó léptekre összerezrent; a sötétben hirtelen már nem tudta eldönteni, hogy a fenyegetés a ház falain belülről, vagy a digitális térből csap-e le rá.