Karesz rockja a vízáradatban

Bálint ökölbe szorított keze remegett. Az ajtó, mint egy makacs tinédzser, dacolt minden erőfeszítésével. A fa, mintha hirtelen tölgyfává lényegült volna át, nem engedett. Aztán valami pattanás hallatszott, mintha a ház gerince roppant volna meg egy rosszul sikerült jógagyakorlat közben. A gázszag egyre töményebb, mintha Lugosi Jenő alagsori szimfonikus zenekara most épp a fulladásos halált adta volna elő, ráadásul ráerősítve. Bálint nem volt benne biztos, hogy a pohártörés Dr. Szabó tegnap esti titka, vagy a mai reggeli félelme miatt történt, de az biztos, hogy nem segített az idegállapotán.
Egyedül volt, vagy legalábbis úgy tűnt. Már épp nekirugaszkodott volna, hogy vállal bevesse az ajtót – mert ugye, a filmekben mindig működik –, amikor egy mély, morgó hang rázta meg a falakat. Nem a ház volt, hanem Karesz erősítője a másodikról. A basszus, mintha egy földrengés előzetese lenne, végigszántott a folyosón. „Hogy a fenébe van még áram?!” – morogta Bálint, miközben az egész épület, mintha egy rossz rockkoncerten lenne, vibrálni kezdett. A rendelőből, ahol a csecsemő volt, halkan, de élesen felnyögött valaki. Enci hangja volt.
„Bálint! Ne! Ne erőltesd!” – kiáltotta Enci, és a hangjában ott volt a félelem minden árnyalata, ami a „tegnap esti titok” óta gyülemlett fel benne. A hangja elfojtott volt, mintha valamit, vagy valakit, tartana. Valami súlyos tárgy csúszott meg belülről az ajtó mögött, mintha Dr. Szabó utolsó erejével próbálná elbarikádozni magát a külvilág, vagy éppen Balog Henrik, az ingatlanok vámpírja elől. Bálint arca eltorzult a tehetetlenségtől. A csecsemő sírása felerősödött, és a ház recsegése most már a kétségbeesés hangjára hasonlított.