Ingatlancápa a sötétben

A koromsötétbe borult második emeleten még a porszemcsék is megtorpantak a feszültségtől. Míg Kovács Tibor bá szerszámosládája baljóslatúan csörömpölt a kiégett biztosítéktáblánál, a 10-es lakás ajtaja résnyire nyílt. Dr. Balog Henrik úgy lépett ki a folyosóra, mintha a vaksötét csak egy külön neki tervezett, elegáns háttérfüggöny lenne. Élre vasalt nadrágján még a korom sem mert megtelepedni, jéghideg jelenléte pedig azonnal lecsavarta a füstös linóleum hőmérsékletét.
– Molnár úr – szólalt meg a kényszerárverező ügyvéd hűvös, kimért hangján, egyenesen a zseblámpája fénysugarában álló Máté felé fordulva. – Remélem, a közüzemi elmaradások mellett a banki átutalásokra is marad elég figyelem. A törlesztőrészlet határideje éjfélkor lejár, és a pénzintézet türelme, mint tudjuk, lényegesen rövidebb, mint a ház villanyvezetéke.
Máté torkán fennakadt a szó. A kimerültségtől karikás szemei megrándultak; a Biankával közös lakásuk törlesztője olyan súllyal nehezedett a vállára, mint egy emeleti betonfödém. Fekete Zoltán dühösen próbált bürokratikus rendet vágni a kaotikus homályban, de Balog Henrik kimért mosolya mellett a közös képviselő szigora csupán erőtlen szúnyogzsongásnak hatott.
Dániel a résnyire nyitott ajtajának támaszkodva hallgatta a párbeszédet. A markában izzó telefon kijelzője újabb baljós, fizetési felszólításokkal teli értesítést villantott fel, miközben az ismeretlen zsaroló árnyéka rásimult a hitelcsapda hálójára. Balog Henrik lassan zsebre tette a kezét, és halk, vágó szavai úgy érték a lépcsőházat, mint egy beteljesülő ítélet: a ház csapdába esett, és a végrehajtó már a sötétben várta a zsákmányát.