Három percnyi kegyelem

Bálint, felismerve a helyzet súlyosságát, egy pillanatra sem habozott. A rendelő ajtaja mögött ott rejtőzött Erika és a csecsemő, akiknek a lebukása beláthatatlan következményekkel járt volna. Fekete Zoltán elszántsága tapintható volt, a jegyzőkönyv és a toll már a kezében.
„Rendben van, Zoltán!” – vágta közbe Bálint élesen, hangjában a düh és a kényszerűség keveréke. „Én intézem. De ne hívja még a hatóságot. Adjon öt percet, elhárítjuk a veszélyt, és eltakarítunk mindent. Én vállalom a felelősséget.”
Fekete arcán egy pillanatra átsuhant a meglepetés, majd a szigor visszatért. „Három perc, Bálint úr. A szabály az szabály. Ha nem végeznek, nem lesz kegyelem.” A szemeivel a törött üvegekre és a csomagtartóból előhúzott, még ép kartonokra mutatott. „És Székely úr, ez az áru sem maradhat itt.”
Ricsi dühösen felhördült, de Bálint egy gyors, határozott fejmozdulattal elhallgattatta. A szuterenes csempész látta a tekintetében a komoly fenyegetést, és tudta, hogy most nem szabad szembeszegülni. A veszély túl nagy volt, a tegnap esti titok reaktiválódott, és a tét nem csak a parfümök sorsa volt.
Éppen abban a pillanatban, ahogy Bálint Ricsihez lépett, hogy a megmaradt dobozokat eltakarítsák, nehéz, csoszogó lépések hallatszottak a pincelejárat felől. Kelemen Dániel bukkant elő a sötét mélységből, sápadtan, szemeiben a tegnap esti titok terhe. Tekintete azonnal Ricsire szegeződött, aki a széttört áruk felett állt, kezében a félig teli kartonnal, majd a feszült jelenetet fürkészte. A levegő vibrált a felgyülemlett indulatoktól, és Dániel szívét a félelem szorította össze. A ház falai magukba szívták a néma kiáltásokat, miközben a lakók figyelő tekinteteikkel lyukat égettek a folyosó légkörébe. Mindenki tudta, hogy a tegnap esti események árnyéka még nem múlt el, és a hatóságok érkezése csak olaj lenne a tűzre.