Füst a főkapcsoló mögött

A katasztrófavédők lépteinek zaja még ki sem halt a kapualjban, amikor az első emeleti falikábel felől éles, égett szagú pukkanás rázta meg a lépcsőházat. A folyosói vészvilágítás erőtlen derengése hirtelen kihagyott, majd a félhomályban sziporkázó kék szikraeső kíséretében végleg megadta magát a főelosztó tábla. A házra nehezedő sötétségben Molnár Máté kétségbeesetten szorította a korlátot; az elszabaduló törlesztőrészletek és a lakásfelújítás kaotikus csődje mellé most a teljes áramkimaradás fojtogató pánikja társult.
„Nyugi, fiam, ne nyúlj semmihez!” – harsant fel Kovács Tibor rekedt hangja. Az idős villanyszerelő már lépett is ki a lakásából, kezében egy megviselt, sárga nyelű feszültségmérővel és egy leharcolt zseblámpával. A lámpafény éles pászmájában felsejlett a kinyitott öntöttvas szekrény, amelyből vékony, kénes füstcsík kúszott a magasba. Tibor bá tapasztalt, mégis szaporább mozdulatokkal próbálta leválasztani a szétégett fázist, miközben a szomszédos ajtók sorra résre nyíltak.
A második emelet felől fojtott suttogás hallatszott: Nóra épp a sötétben igazította el az új bérlőt, Encit, aki Réka mellé költözött be a kiadott szobába, mit sem sejtve a lappangó feszültségekről. Lent, a földszinti rendelő előtti félhomályban Erika dermedten szorította magához a csecsemőt, alig merve lélegezni a vak sötétben.
Máté remegő kézzel tartotta a zseblámpát Tibor bá keze alá, miközben az öreg villanyszerelő komoran megcsóválta a fejét. „Ha ez a főkapcsoló végleg beég, a hatóság nem fog várni a reggeli határidővel. Fél órán belül lepecsételik a kaput.”