Fojtogató sötétség

Tormai főtörzs végre összeszedte magát. Mély levegőt vett, mintha a szoba feszült levegőjét próbálná kiszellőztetni. „Rendben, uraim, hölgyeim,” – kezdte, hangjában most érezhető volt a hatósági súly, – „a lakógyűlésnek vége. Most a tegnap esti incidensről szeretnék beszélni. Mielőtt…”. Szavai a levegőben maradtak. Egy pillanatra teljes, feszült csend ült a folyosóra, majd a ház mélyéből, a pincéből tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz dolog esett volna le. A következő másodpercben a maradék fény is kialudt. A Vaszoly utcai folyosó teljes sötétségbe borult, mintha valaki egy hatalmas kapcsolót csapott volna le.
A hirtelen sötétség megrázta a lakókat. Sikolyok törtek elő, melyeket azonnal elfojtottak. Enci egy apró hangot hallatott, majd Balint kezébe kapaszkodott, akinek arca még a sötétben is feszültnek látszott. Erika mérgesen sziszegte maga elé, „Ez már csak hab a tortán!”. Fekete Zoltán, a közös képviselő hitetlenkedve tapogatózott a levegőben, mintha a sötétség fizikailag is megállíthatná az emelési tervét. Molnár Máté és Horváth Bianka összebújtak, arcukon most már nem csak rettegés, hanem pánik tükröződött.
Dániel zsebében markolta a telefont, mintha az azon lévő ismeretlen üzenet most még valóságosabb, még fenyegetőbb lett volna. Valahonnan a földszint irányából, a lépcsőház felől halvány, édeskés szag kúszott felfelé, alig észrevehetően, de elég ahhoz, hogy egyesek orra megrezzent. Valami más is volt ott, valami fojtogató. Dr. Szabó András, aki eddig a rendelője ajtajában reménykedő arccal figyelte az eseményeket, most kissé megrándult. A remény halvány mosolya eltűnt az arcáról, és aggodalom vette át a helyét. Ricsi felmordult: „Na tessék, megmondtam! Valami bűzlik itt!” – de hangja most elveszett a hirtelen támadt zűrzavarban. Balog Henrik mozdulatlan maradt, mint egy szobor, de hideg eleganciája a sötétben is érezhető volt. Egyedül az ő arcán nem tükröződött semmilyen meglepetés, mintha pontosan erre számított volna.