Feszültség a rendelő küszöbén

Fekete Zoltán sietős léptekkel indult meg a földszint felé, papírjaiba temetkezve, miközben Balog Henrik visszahúzódott a lépcsőforduló árnyékába. A harmadik emeleti ajtó résén át kiszűrődő vitát elnyomta a lépcsőház alsó traktusából felhallatszó éles hangzavar. Odalent a ház szétzilált figyelme most egyetlen pontra szegeződött.
Bálint kettesével vette a fokokat a földszinti rendelő felé. A szíve a torkában dobogott; szeme a folyosó félhomályában Erika alakját kereste, de a rendelő ajtajában feltorlódott tömeg elállta az útját. Dr. Szabó András a kilincset szorította görcsös kézzel. Megviselt, gyűrött zakóján meglátszott a tegnapi éjszaka nyoma, szemei vörösek voltak a kialvatlanságtól és a remegő kézzel elfogyasztott olcsó brandyktől.
– Nincs itt semmi látnivaló, kérem! – morogta az orvos, de a hangja bizonytalanul csuklott meg. – A rendelői nyilvántartás kizárólag rám tartozik.
Marietta azonban nem hátrált meg. A fiatal vegyészhallgató hideg, tárgyilagos pillantással nézett a férfi arcába. A kezében tartott jegyzettömbre mutatott, amelyen a szuterén felől szivárgó vegyszerszag és a felhasznált nyugtatók tételcsoportjai álltak összegyezve. Mellette Bordás professzor állt, aki a tőle megszokott szögletes, megfellebbezhetetlen mérnöki pontossággal intett le a doki hárítását.
– Az anyagmérleg nem hazudik, András – mondta Bordás csendesen, de olyan éllel, ami bevilágított a lépcsőház sötétjébe. – Ha a bejövő és a kiadott dózisok nem egyeznek meg a hálózati veszteséggel, ott valami elfolyik. És maga pontosan tudja, hová.
Bálint a korlát tövében torpant meg. Meglátta a doki zsebéből kikandikáló barna boríték csücskét, és megdermedt. A tegnap esti titok a rendelő küszöbén lebegett, készen arra, hogy magával rántsa a teljes házat.