Fények a szakadék szélén

A hirtelen beállt sötétség nemcsak a lépcsőházat, de a 12-es lakást is fojtogató csendbe burkolta. Marietta a vaksötétben is pontosan hallotta a neszeket: anyja, Kerekes Lívia remegő kézzel tapogatózott a szekrény mélyén, ahol a receptköteles dobozok és nyugtatók lapultak. A gyógyszerek halk csörrenése a lány számára felért egy vallomással. Pontosan tudta, hogy Lívia miatta, az ő egyetemi tandíja miatt kockáztat mindent, és ez a bűntudatként feszülő teher szinte elszívta előle a levegőt.
Már nem bírta tovább. Marietta felkapta a nehéz vegyészkönyvét, és némán kisurrant a konyhából nyíló apró erkélyre. A Vászoly utca 6. és a szomszédos épület közötti szűk, sötét belső udvar olyan volt, mint egy feneketlen szakadék, de a túloldalon, a harmadik emelet magasságában hirtelen meleg, sárgás fény gyúlt. Ottó ablaka nyitva állt, a párkányon egy magányos gyertya lángja táncolt.
– Mari? – suttogta a fiú hangja a sötét mélységen át, és a lány arcát azonnal megérintette a megkönnyebbülés szele. A két ház közötti távolság nem volt több másfél méternél; egy jól irányzott, begyakorolt mozdulattal Marietta átlépett a szomszédos párkányra, ahol Ottó erős keze azonnal elkapta és biztonságba húzta.
Ottó szobájában a levegő teljesen más volt. Itt nem volt gyógyszerszag, sem a titkok nehéz, fojtogató pora. Csak a régi könyvek és az olcsó tea illata terjengett, miközben az udvarról még mindig felhallatszott Fekete Zoltán dühös kiabálása és a lakók zúgolódása. Ottó szó nélkül átadta a saját íróasztalát, megigazította a gyertyát, hogy Marietta nyugodtan tanulhasson, és leült a szoba sarkába. Ebben a csendes menedékben a lány végre fellélegezhetett, messze a Vászoly utca sötét, recsegő falaitól.