Fénycsík a homályban

Székely Ricsi egyetlen határozott mozdulattal kiragadta Bálint remegő ujjai közül a feszülő, barna borítékot. „Ez nem a te búvóhelyed, Bálint” – sziszegte élesen Ricsi, és a papírokat villámgyorsan a saját csempészárui, a fal tövében tornyosuló kartondobozok mögé csúsztatta. Bálint torkán fennakadt a szó, tágra nyílt szemekkel meredt a csempészre, de mozdulni sem volt ideje.
Dániel maroktelefonja ekkor éles, vibráló rezgéssel fordult meg a tenyerében. Egy újabb gépelt rendszerüzenet érkezett, ami azonnal visszarántotta a tudatába a tegnap esti titkot: tegnap éjjel, a kétségbeesés leghidegebb órájában ő maga adta meg a ház belső adathálózatának hozzáférését az ismeretlen zsarolónak. Azt hitte, ezzel megvásárolhatja a saját nyugalmát, de most döbbent rá, hogy a tegnapi döntésével ő nyitotta rá a kaput a zsarolóra, aki most szálanként bontotta fel a lakók életét.
– Kinek küldted el a képet, Dániel? – sziszegte Bálint pániktól elcsukló hangon, de a választ elnyelte a lépcsőház felől lezúduló léptek zaj. Tormai főtörzs súlyos csizmái csattantak a nyirkos cementen, sárgás zseblámpafénye végigsöpört a gázórák dohos tégláin, vakító csíkot húzva hármójuk közé.
– Hatósági ellenőrzés! Senki meg ne mozduljon! – dördült meg Tormai hangja a szuterén boltíve alatt. Dániel villámgyorsan zsebre vágta a kijelzőt, míg Ricsi felvett egy ártatlan, laza pózt a dobozok előtt. Bálint sápadtan, megdermedve állt a fojtogató gázszagban, miközben Tormai zseblámpájának fénye épp a kartonok mögé rejtett boríték felé közelített.