Csapdában a rendelőnél

Míg a pince felől érkező zűrzavarban Bordás professzor a fizika törvényeiről papolt, Bálint a földszinti félhomályban észrevette a kapualj felől surranó alakot. Erika volt az: kabátja alá szorította a halkan nyöszörgő csecsemőt és a borítékba gyűrt terhességi zárójelentéseket. Nem a lépcsőház felé vette az irányt, hanem egyenesen a sarokban megbúvó, kopott sárgaréz cégtáblás magánrendelő felé.
Bálint szíve a torkában dobogott, ahogy a lány után iramodott, de későn érkezett. A zár kattant, az üvegezett ajtó mögött pedig sárgásan felkattant egy halvány olvasólámpa fénye. Dr. Szabó András – aki a félhomályban is láthatóan izzadt az alkoholelvonási tünetektől és a felhalmozott kártyaadósságok súlyától – berántotta Erikát a fülledt váróterembe, majd ráfordította a kulcsot a dühödten zörgető Bálint előtt.
– Engedj be, doki! – sziszegte Bálint a tejüvegre tapadva, félve attól, hogy a szomszédos kisbolt előtt még leskelődő Marika néni meghallja a hírverést. A boltosnő nemrég még a pult mögül jegyezte meg félhangosan egy vásárlónak, hogy a házban gyanúsan megszaporodtak az eltitkolt rokonok.
Szabó orvos végül résnyire nyitotta az ajtót, de a biztonsági láncot a helyén hagyta. Szeme táskás volt, keze remegett, ahogy Bálint arcába bámult.
– Balog Henrik holnap reggel ráteszi a kezét a rendelőmre, ha nem fizetem ki a játékkasszát – suttogta a doki, hangjában jéghideg, kétségbeesett zsarolással. – Erika és a gyerek most itt marad nálam. Vagy szerzel nekem félmilliót éjfélig, vagy Enci kezébe adom ezeket az iratokat. Az egész ház megtudja, miféle mintaapa vagy te, Bálint.