Az első emeleti sziréna

A megkönnyebbülés kollektív sóhaja alig ülte meg a szuterén nyirkos levegőjét, amikor az első emeleti lépcsőfordulóban rázendített a ház legmegbízhatóbb szirénája. Vincze Erzsi néni nem bízta a véletlenre a felderítést: otthoni virágos otthonkájában, bal kezében egy félpár hajcsavaróval, jobbfejével pedig a korlátba kapaszkodva állta útját a felfelé igyekvőknek.
– Hát persze, hogy ott volt az a kislány! – hirdette ki éles, mindent betöltő hangján, miközben tekintetével hajszálpontosan scennelte be Bálint kabátzsebét, ahol a barna boríték csücske még mindig gyanúsan kidudorodott. – Én megmondtam a főtörzs úrnak is tegnap este, amikor a hatósági autóval körözött a ház előtt! „Zoltánka” – mondtam neki –, „a doktor úr rendelője körül túl sok a késő esti mozgás, meg a csempészáru se magától pakolódik!”
Bálint gyomra akkorát rándult, mintha a lift zuhant volna le alatta. Ricsi a szuterén kanyarulatában kővé dermedt: Erzsi néni éppen most dobta be a köztudatba a tegnap esti lakossági bejelentést, ráadásul olyan fanyar lazasággal, mintha csak a hirtelen jött áramkimaradást méltatná.
– Úgyhogy Bálintka, magának a helyében én nem szorongatnám azt a papírt – tette hozzá az öregasszony egy ártatlan, baljós mosoly kíséretében. – A hatóság már tudja, kié az a boríték. Balog ügyvéd úr jegyezte fel a rendszámot!
Enci kérdőn, fagyos tekintettel fordult Bálint felé, miközben dr. Balog Henrik fent a másodikon lassan visszahúzódott az árnyékba. A hurok nemhogy meglazult volna Miri megtalálásával, de épp most feszült rá a fél lépcsőházra.