Árnyak az első emeleten

A lépcsőforduló hideg kövén Bálint szinte vaktában tapogatózott lefelé, amikor az első emeleti ajtó résnyire nyílt. Egy halvány, sárgás zseblámpafény vágott át a füstös sötétségen. Vincze Erzsi néni állt a küszöbön, mint egy árnyékot vető kapuőr, otthoni köpenyét szorosan magára tekerve.
– Hova ez a nagy sietség, Bálint? – suttogta az öregasszony, éles szemei még a homályban is megtalálták a férfi feszült arcát. – Csak nem a földszinti rendelőbe? Vigyázz a lépcsőn, Marietta épp most futott le előtted... bár az ő táskájában legalább csörög valami hasznos a lakók számára.
Bálint megállt, szívverése a fülében dübörgött. Marietta nesztelenül suhant el mellettük a mélybe, táskájában a kórházi tablettásüvegek halk koccanásával. Erzsi néni egyetlen gúnyos pillantást vetett a lefelé igyekvő lányra, majd közelebb lépett Bálinthoz.
– Ha a doktorhoz mész, elkéstél a diszkrécióval – mondta az öregasszony fojtott hangon, és száraz ujjai ráfonódtak a korlátra. – Láttam az ablakból. Az a nő tíz perce ment be Dr. Szabóhoz a pótkulccsal. És nem egyedül jött, Bálint. Egy mózeskosár volt nála. Fekete úr meg már a rendőrséget hívja a leégett biztosítékok miatt... Kellemetlen lenne, ha a járőrök a rendelőben találnának titeket.
A figyelmeztetés úgy csapódott be, mint egy tőr. Erzsi néni nemcsak tudott Erikáról, de pontosan tisztában volt az idővel és a fenyegető hatósági veszéllyel is. Bálint torka kiszáradt, miközben az öregasszony lassú, elégedett mosollyal hátrált vissza a sötét lakásába.