Árnyak a postaládáknál — új hang

Míg a felbőszült lakók zaja a második emelet felé hömpölygött, Dániel a sötétben visszahúzódott a földszinti forduló árnyékába. A vakító hiányban a bejárati kapu üvegén át hirtelen egy luxusterepjáró reflektorának kékfehér fénye pásztázta végig a lépcsőházat.
Ekkor surrant le a lépcsőn Varga Nóra. Nem a zajongó tömeg felé ment, hanem sietős, halk léptekkel a földszinti postaládák irányába. A telefonja halovány képernyője megvilágította feszült, izzadt arcát. Kezében egy vastag, fekete bőrtokot szorított, miközben a kapun túli motor halkan, türelmetlenül durrogott. Nóra nem vette észre Dánielt; remegő kézzel nyúlt az egyik névtelen levélbedobóhoz, és a tokot gyors mozdulattal a fémlemez mögé gyömöszölte.
– Zoltán ma is egész nap a kapuban ólálkodott a lakógyűlés óta, nem lehet tőle mozdulni – sziszegte Nóra a sötétbe, mintha a vonal túloldalán lévő embernek magyarázkodna, de a hangja megbicsaklott a félelemtől. – Nem hozhatod ide a kocsit! A házban mindenki egymást figyeli!
A postaládák sötét fémgombjainál hirtelen felbukkant Dr. Balog Henrik alakja is. Az ügyvéd apró zseblámpája erőtlen fényével próbált elkerülni minden nemkívánatos találkozást, de Nóra váratlan jelenlététől megtorpant. Balog arca halálsápadt volt a riadalomtól – a leállt áramrendszer és a sötétség miatt rettegett attól, hogy a tegnap esti titok a felszínre kerül.