Árnyak a pincelejáróban

Bálint épphogy kiért a kapualj árnyékából a belső udvarra, hogy lecsillapítsa a parkolóban várakozó Erikát, amikor éles sikoly törte meg a lépcsőház fojtott csendjét. Ida rontott ki a földszinti Miri Csemege ajtaján, kezeit tördelve, kifulladva a rémülettől. A hétéves kislányának már negyedórája meg kellett volna érkeznie az iskolából, de a bolt előtt csak a kis rózsaszín hátizsákja hevert a kövezeten.
Szilágyi Marika azonnal kilépett a szomszédos ajtón, miközben a pult szélén óvatlanul félrelökött egy táskából kiesett, még bontatlan műanyag tesztet, amit a lépcsőházon át rohanó Enikő ejtett el az imént.
– Bálint, segíts! – kiáltott Ida kétségbeesetten a kapualj felé. – Miri sehol sincs! A kapun nem ment ki, a járdán sincs!
A felbolydult udvari zajra a szuterén lépcsőjének árnyékából előlépett a kisemmizett ex-légiós. Tekintete a mélybe vezető, dohos pinceajtó sötét nyílására tévedt, s a torkán akadt a szó. Pontosan látta pár perce, ahogy a kíváncsi kislány nesztelenül belopózott a vizes kőlapokon a sötét folyosó felé. A férfi száját mégis bezárta a félelem: a saját eltitkolt múltja miatt nem mert közbeavatkozni.
Lent, a pince mélyén Miri a hideg téglatöréshez lapulva tartotta vissza a lélegzetét. A rácsos tároló mögül Székely Ricsi éles, sziszegő hangja hallatszott, amint egy félhomályos lámpa fényénél a csomagtartóból behordott dobozok felett vitatkozott valakivel egy elhallgatott munkahelyi titokról. A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a szavakat, amelyeket nem lett volna szabad meghallania, miközben fent a nevét kiabálta a ház.