Árny a mécses fényében

Dániel a szoba vaksötétjében a falnak támaszkodva próbálta lecsillapítani szaporodó légzését. A kijelző fényén lüktető belső IP-cím félreérthetetlen jele volt annak, hogy a tegnap éjszakai rendszerbetörése nem maradt észrevétlen. Ekkor halk, papucsos léptek zaja szűrődött be a lépcsőházból, közvetlenül a bejárati ajtaja előli kőlapokról. Fekete Zoltán dörgedelmes hangja már távolabbról hallatszott, de a második emeleti folyosó félhomályában újabb alak bukkant fel.
Dániel óvatosan, alig két ujjnyira nyitotta résnyire az ajtót. Erzsi néni állt a küszöb közelében, kezében apró réztartóba állított, imbolygó lángú mécsest tartva. Az idős asszony arcán a remegő fény mély árnyékokat rajzolt a ráncok közé, tekintete pedig pontosan Dániel résnyire nyitott ajtajára szegeződött, mintha tudta volna, hogy a férfi mögötte lapul.
– Ne bujkáljon, Dánielke – suttogta Erzsi néni fojtott, mégis metsző hangon, közelebb lépve a korláthoz. – A házban semmi sem marad rejtve. Tegnap éjféltájban is láttam magát a folyosó végén, de a szuterénos Ricsit is. Valami vastag barna borítékot csúsztatott át a postafiókok alatti résen, egyenesen Balog ügyvéd úr ajtaja alá.
Dániel gyomra görcsbe rándult. Az üzenet fenyegetése és a kényszerárverező ügyvéd neve hirtelen egyetlen fojtogató hálóvá fonódott össze. Erzsi néni apró, sokatmondó mosollyal hajolt közelebb, miközben a viasz lassan végigfolyt a kezében tartott fémlemezen.
– Azt beszélik a földszinten, hogy hatósági bejelentés is született a házban folyó kétes dolgok miatt. Jobb, ha az ember nagyon vigyáz arra, mi van a számítógépén – tette hozzá a szomszédasszony, mielőtt lassan elindult volna a lépcső felé. Dániel szótlanul rántotta be az ajtót, de a sötétségben a gyanakvás feszültsége már elviselhetetlenné vált.