A vakító sötétség — új hang

Bálint még el sem érte a második emeleti pihenőt, amikor a falak megremegtek a lába alatt. Karesz lakásából egy fülrepesztő, torzított gitárakord robbant ki, átjárva a téglafalakat. A bukott rockzenész fittyet hányva a ház csöndjére, maximális hangerőre tekerte a csöves Marshall erősítőjét, mit sem törődve azzal,hogy a berendezést feketén csatlakoztatta Sipos Bendi kriptobányász hálózatára.
A kettős túlterhelésnek szinte azonnal meglett a pörölycsapásszerű ára.
Egy fülsiketítő, éles durranás rázta meg a lépcsőházat, s kék szikrafelhő villant át a biztosítéktáblák mögött. A következő másodpercben az egész épület koromsötétbe borult. A lámpák kihaló fénnyel elaludtak, a szellőzők zúgása elhalt, s a fojtogató vaksötétben kitört a káosz.
– Mi a fene folyik itt?! – ordította Fekete Zoltán éles, dühös hangja a negyedik emeletről, miközben a korlátot rázta.
Etelka ijedt sikolya keveredett Erzsi néni szitkozódásával, miközben Enci dühösen rántotta ki a saját ajtaját. Odalent, a kapu előtti padon Dezső bá és Bordás professzor félbeszakadt sakkmecscse maradt árnyékban – a professzor még épp Tesla váltóáramát éltette, mielőtt a ház áramhálózata végleg leégett.
Bálint a falnak lapult a másodikon, miközben a felbőszült lakók fenyegető léptei Karesz ajtaja felé dörögtek a sötétben. A lincshangulat pillanatok alatt elszabadult.