A titok visszhangja és a zúgás

kelemen-daniel reszkető kézzel markolta a telefont. A kijelzőn villogó szavak – „Tudom, mit tettél tegnap éjjel. Ne próbálj tagadni. A titkod már nem titok.” – élesen martak a tudatába. A kétségbeesés hideg hulláma öntötte el. Végigpásztázta a szobát, mintha a falak között is figyelnék. Az ablakhoz lépett, lehúzta a redőnyt, majd visszasietett az ágyához. A tegnap esti, hirtelen jött döntés, amit a sötétben, reménytelenül hozott meg, most valósággá vált, és az árnyéka rásúlyosodott. A lélegzete is megakadt. Vajon ki tudhatja? Ki látta? Elhúzta a függönyt, ellenőrizte az ajtózárat. A paranoia fojtogató volt, a titok reaktiválódása szinte fizikai fájdalmat okozott neki.
bezeredi-melinda, a fojtogató lépcsőházból a folyosóra érve, a régi fényképet szorította a kezében, mintha az élete múlna rajta. A szilagyi-marika kérdései visszhangoztak a fejében, képtelen volt szabadulni a szorításukból. Egy gyors, pánikszerű mozdulattal Erzsi mama ajtajához sietett, de megállt. Nem tudott bemenni, nem tudott beszélni, a félelem gombóccá változott a torkában. A fénykép forró volt a tenyerében, mint valami égő bizonyíték, ami azonnali lépést követel.
Fekete-zoltan, a negyediken, a folyosó közepén állt, és figyelte sipos-bendeguz-bendi lakásából kiszűrődő, monoton zúgást. Az árammérő számlálója mintha még gyorsabban pörgött volna, mint előző nap. A „gyanús tevékenység” nem csak gyanús volt, hanem egyre inkább fenyegetővé vált. A tegnapi bejelentés óta várt a hatóságok reakciójára, de a csend csak növelte benne a nyugtalanságot. A szuterénből lugosi-jeno operája egyre hangosabban bömbölt, ami csak rátett a ház amúgy is feszült légkörére. A gyanakvás és a rettegés sűrű, láthatatlan hálóként fonódott a Vászoly utca 6. minden lakója köré.