A teljes sötétség és a düh

Bálint szorongása tapinthatóvá vált a folyosón, szinte sűrűbbnek érezte a füstös levegőnél. Enci ujjai mélyen a karjába vájtak, de a férfi tekintete nem rá, hanem a sötétségbe meredt, ahol a pukkanás hangja elnyelte a rendet. A barna boríték súlya, a tegnap esti titok emléke valóságos teherként nyomta a mellkasát, jobban, mint a fenyegető áramszünet. A félelem nem a káosztól, hanem a leleplezéstől kínozta. „Most nem, Enci. Kérlek, most nem” – szűrte ki a fogai között, miközben próbált a dühös tömeg mögé húzódni, elkerülve a fénnyel pásztázó tekinteteket. Úgy érezte, a falaknak is szeme van, és a sötétség csak felerősíti a titkok súgását.
A lakók azonban már nem hallottak semmit, csak a Karesz lakásából szivárgó égett szagot, ami egyre fullasztóbbá vált. Egy éles, magas hangú kattanás remegtette meg az épületet, mintha az utolsó biztosíték is feladta volna a harcot. Teljes sötétség borult a lépcsőházra. Pár zseblámpa fénye vágott a homályba, de a hirtelen vakság csak még nagyobb pánikot keltett. „A főkábel!” – kiáltotta valaki, és a hangban a düh mellett már a kétségbeesés is ott remegett. Az „új lakó” a lépcsőfordulóban érezte, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik. A postaládánál érzett fojtogató szorítás most már az egész házra kiterjedt, és Dániel hirtelen elhatározásra jutott: innen el kell tűnni. A tegnap esti üzenet, a monitorról elkapott rejtélyes sorok kísértetiesen visszhangoztak a fejében.
Fekete Zoltán, hiába a sötétség, tapogatózva próbálta elérni a főkapcsoló táblát. „Ne menjenek be! Ez veszélyes! A hatóságot értesítem!” – ordította, de a szavait már elnyelte a tömeg morajlása, akik már nem törődtek a szabályokkal. Dr. Balog Henrik elégedetten hunyorított a sötétben, ajkát halvány mosoly húzta, amit Bianka reszkető zseblámpafénye csak pillanatokra kapott el. A nő ösztönösen szorosabban fogta a lámpát, mintha a fény erejével akarná távol tartani a bajt, de a tekintete még mindig az ügyvéden járt. Balog élvezte a szituációt, a „ház, mint organizmus” kitörését, ami az ő céljait is szolgálta a lakáshitel-csapda fojtogató hálójában. Lugosi Jenő a szuterénből felböfögve egy „Caruso!”-t kiáltott, de a hangja torz, rekedt volt, mint egy feltámadó szellem éneke.
Karesz lakása felől halk, sercegő hang hallatszott, mintha valami mégis égne odabent, a pukkanás ellenére. A dühös lakók már nem haboztak. „Nyissa ki az ajtót!” – dörömbölte valaki. Mások a kilincset kezdték rángatni, figyelmen kívül hagyva Fekete Zoltán kétségbeesett figyelmeztetéseit, és azt is, hogy Lugosi Jenő ismét eltévesztette a Tosca dallamát. A feszültség a tetőfokára hágott. Bálint érezte, hogy a titkai nem maradhatnak sokáig a sötétben.